![békeblogszövetség [Barbtól loptam el én önklaviaturailag]](https://lh3.googleusercontent.com/blogger_img_proxy/AEn0k_t4njgjIlO_UWdEzZJUODcBdW2u1ietyOYiOdLEZuD7BQs30dcrsemjcE-FIefrG5jOmXuSz6hXaEh0Mvzfp0fN41FO3a9w-j8=s0-d)
Mindezekkel együtt hangot szeretnék adni annak a hitemnek, hogy igazán a liberális demokráciáknak és/vagy a klasszikus konzervetivizmusnak nincsen alternetívája, mint ahogy véleményem szerint a túlfogyasztás meggátolásának, illetve a természeti és épített környezet védelmének, illetve a társadalmi igazságosság és az "egzisztenciális biztonságban élõk hozzájárulásának kiterjesztése a szûkebb anyagi körülmények között élõk felé" céloknak sincs.
Ez nekem a hitem.
És azt gondolom, hogy a volt jóléti államok felelõssége az, hogy megtegye a kezdõ lépéseket az önkorlátozások bevezetésének irányában.
(utlava az egyszer leírtakra: egy osztályalapú új mozgalom bázisa lehet minden más, de eredeti témánkkal koherens gondolatnak)
Mindez azonban felevetett bennem egy kérdést.
Könnyebb-e a lemondás abban az esetben, ha birtoklás érzete nem ismert, vagy inkább a lemondás heroizmusa a nagyobb erõ?
Erre várom válaszod.
A Tiedét is, meg a Tiedét is.
Csákány
idegondolta Névtelen 16:11
Nna.
Ilyenkor szokott jönni, hogy ezért, azért, nem. teljesen mindegy. Úgy tûnik, nekem még internetes jegyzetelés alkalmával is inkább többet, kevesebbszer. More but less times, mondanám rossz angolsággal [jóval valami olyant mondanék inkább hogy longer periods mittudomén]. Minden esetre most azt akarom elmondani, hogy.
a liberális demokrácia kritikája a jog intézményének szempontjából
- vázlat -
A gond itt az igazság és a jog viszonyából ered. Minden liberális demokrácia alapja a jogállamiság eszméje, vagyis az egyéni, a közösségi, satöbbi jogok tiszteletébe vetett hit. A jogrendszer keret, mely biztosít az adott társadalom tagjainak [e társadalom kohézióját a közös nyelv, történelem, kvázi egységes közélet, tévé újság videó adják, ezért e társadalmak többnyire egységes országokban, államokban léteznek, ezért mondhatjuk, hogy], az állampolgároknak egyfajta élhetõ életet, egymás közötti viszonyt, satöbbi. Ezt a rendszert a három hatalmi ág tartja fent.
Namármost. Tudjuk ugye, hogy minden ember különbözõ. Ez adódik a biológiai sajátosságokból, szocializációból, hagyományból, satöbbi. Ezek határozzák meg hogy az egyén, én, hogyan döntök bizonyos szituációkban. Nyilván minden döntéshelyzetben legalább két lehetõség van, ezért elmondható, hogy az emberi nem sajátja, hogy teljesen azonos feltételek, körülmények és alternatívák mellett két különbözõ személy, újra mondom, ugyanolyan feltételek - keretek - között, két különbözõ döntést hoz.
Akkor kérdem én, elképzelhetõ e a liberális demokrácia teremtette jogrendszerben, hogy azonos körülmények között, azonos feltételek, adott esetben bizonyítékok, érvelés, permenet, satöbbi mellett két különbözõ bíró két különbözõ döntést hozzon?
Mondom egyszerûbben. Miért tárgyal a liberális demokrácia külön jogszolgáltatást és igazságszolgáltatást. Nem kellene ezeknek együtt mûködniük, nem csak együttmûködniük [teszem hozzá, mint körülöttünk és most]?
Fentiekbõl levonható, hogy az igazság elválik a jogtól. Nincs köze egymáshoz. Ehhez még el kell mondani, hogy az igazság kifejezés itt azt jelenti, hogy ahogy a dolgok vannak és voltak. A jogalkalmazás, mint folyamat eredménye tehát nem arra ad választ, hogy a dolgok hogyan vannak vagy hogyan voltak, hanem arra, hogy a kialakult helyzet hogyan záródik\zárassék le. Hogyan ér véget az, ha én azt mondom rád, hogy elloptad a kocsimat. Hogyan záródik le az a helyzet, amelyet választásnak hívunk. Satöbbi.
Ha elfogadjuk, hogy az igazság elválik a jogtól, akkor a jogalkalmazás a hazugságot sem képes felderíteni, nem képes megválaszolni a dolgok hogyan nem voltak, hogyan nem vannak kérdéseket sem. Vagyis a jogalkalmazás független a valós eseményektõl, olyan absztrakt keretrendszer, amely válaszokat fogalmaz meg fel nem tett kérdésekre. Az egyén, a közösség próbálhat alkalmazkodni a teremtett keretekhez, de a teljességgel jogkövetõ magatartás utópiája és a valós élet közti távolság sosem tûnhet el [és vannak akik megpróbálják eltüntetni, javaslom nézzen mindenki egy adatot az 1800as évek paranoiás megbetegedéseinek számáról bármilyen zárt közösségben, mondjuk egy országban, majd nézze meg ugyanezt 200 évvel késõbb, az eredmény magáért fog beszélni, bár a liberális demokrácia, mint intézmény válasza úgyis a diagnosztikai fejlõdés lesz minderre].
Ha elfogadjuk [megfigyeltem, hogy udvarias elõadó vagyok, nem akarok semmit rákényszeríteni senkire, így most olvasómra akár mit is, csak azt mondom, hogy ha elfogadjuk, akkor abból következik hogy], tehát ha elfogadjuk hogy a liberális demokráciában a jogtól nemcsak az igazság, hanem a hazugság is elválik, akkor abból az következik, hogy a teljes jogrendszer a társadalomnak nem alapja, mûködtetõje, legfõbb rendezõ elve, hanem csak egy lehetõség, és a társadalomban létezõ egyén számára lehetõség is marad. Nézzünk csak magunkba, igen, most, és gondoljunk bele, milyen módon tartjuk be a jogszabályokat. Megtegyem, ne tegyem. Átmenjek a piroson vagy ne. Szabályt szegek, de hamarabb odaérek. És általában hamarabb odaérek, mert épp késésben vagyok.
Továbbá ha igazság és hazugság valamint jog teljes párhuzamban mûködnek egymás mellett [bár egyes liberális gondolkodók szerint nyilván e párhuzamosok a végtelenben találkoznak, legalább a végtelenben, nekik innen válaszolom, hogy a végtelen ebben a bolygónk vonatkozásában az idõ, tehát érvelésük szerint a jog és az igazság valahol a végtelen idõben találkozik, vagyis soha], akkor mi történik ha én megölök egy embert, és azt mondom - hazudok - hogy nem tettem meg?
A liberális demokrácia sajátja tehát, hogy a társadalom életmenetének rendezésére létrehozott elemei, a jogrendszer paradox módon nem hogy nem képes ellátni ezt a feladatot, vagyis kiszámítható, biztonságos világot létrehozni, hanem még ráadásul további létbizonytalanságot generál a társadalomban. Mert láttus be, az embereknek kiszámítható jövõ kell, nagy, egyértelmû, mindenki által elérhetõ kapaszkodók a sziklafalon [sziklafal=élet], és nem érvek és lehetõségek az el nem ért\foglalt kapaszkodók kidumálására.
Persze mindez önmagában legfeljebb bosszantó, neurotikus egyéneket eredményez, meg ilyenek, de még nem veszélyes. A veszélyes mindebben az, hogy mivel mi, emberek biztonságot akarunk, a biztonság pedig valami olyasmi, hogy meg van a lehetõségem a céljaim elérésére, kell valami, ami megteremti ezt a biztonságot. A liberális demokrácia, amely mindezt képtelen megteremteni, létével mégis legitimálja az új biztonság megteremtésének eszközeit. Az eszközöket a célok nevében [killing in the name].
Ez az eszköz pedig a hadipar, kedves barátaim. A liberális demokrácia meghirdeti a világ diktatúrái ellen saját hittérítõ háborúját, a szabadelvû dzsihád megkezdi mûködését. És aki azt mondja, hogy nincs igazam, az nézze meg azt a helyet, amit korábban Iraknak hívtak.
No, hát ez a gond a liberális demokráciával.
...rég volt már szépirodalom ezért most megint van
Minden zöld.
Ezen a világon minden zöld. Ebben majdhogynem biztos vagyok. Ezt persze nem én gondolom, hanem egy lény, akit az egyszerûség kedvéért nevezzünk R.-nek. Az R. jó kis betû, Szerencsekerékben mindig van értelme azt kérni, egyrészt, az eredeti nevét meg amúgy sem tudnánk nem hogy kimondani, de elgondolni sem, másrészt. A világon minden zöld, csak különbözõ fények esnek rá, azért látszik másnak. Mármint a világra. Igaz, ahol most vagyok, gondolja R., tényleg minden zöld.
R. határozott léptekkel elindult egy irányba, legalábbis úgy gondolta, most épp egy irányba halad. Mellette zöld falak villogtak zöld fénnyel, világosabb zöld fénnyel, és néha sötétebb zöld fénnyel is. A talpa alatt ezernyi apró fénypont világított, többnyire zöldek, a plafon láthatatlan, sötétzöld távolságba veszett. Amúgy valami zúgást lehetett folyamatosan hallani, ami idegesítõ volt. A zúgás általában idegesítõ, esetleg elviselhetõ, de sosem jó. Néha zöld. R. a mindenirányú egykedvûség közepette unatkozásba kezdett, de mivel azt általában hamar megunja mindenki, inkább megkérdezte az Animát, a saját elméjében élõ nõi ön-mását, van e kedve beszélgetni. Volt. Anima, a környezethez igazodva zöld, teljesen egyszínû, sima testtel jelent meg. Animában egyetlen furcsa dolog volt, úgy általában, nem volt semmiféle arca, ott ahol mások fejet hordanak, õ egy tökéletes sime felületet viselt. Ilyen körkopaszság vagy micsoda, R. legalábbis mindig erre gondolt, ha meglátta. Anima a telepátia divatjamúlt eszközépvel kommunikált, úgyhogy nem kellett semmiféle száj meg egyéb felesleges dolgok, ebben persze mindenki egyetértett aki látta, de amúgy lehetett volna, ha már úgyis úgy jelent meg, ahogy akart. Mindegy. A beszélgetést végül is egyszerre kezdték, ugyanazzal a mondattal. Mi ez a hely? Én nem tudom. Pedig tudnod kellene, te vagy a végtelen határokat feszegetni képes nõiség megtestesítõje az egész univerzumban, az én fejemben mindenképpen. Akkor sem tudom. És azt sem tudom mi ez a zúgás. De ha akarod, felrepülök és megnézem. Nincs is szemed, ha akarod, most ugyanúgy láthatod, vagy nem láthatod. Ez igaz. A nõk mindig hazudnak. Nem is. De is. Jó, akkor nem segítek [azzal mellén összefonta kéz hiányában végzõdõ karjait]. Miért, egyébként tudnál segíteni? Persze, hogy tudnék segíteni. Magam vagyok az univerzum nõisége, bennem összpontosul minden ami feminin, óriási ltudással rendelkezem bármirõl, ami létezõ, ha a létezés kritériuma az a képesség, hogy változást legyen képes elõidézni a létezõ, és még megkérdezed, tudnék e segíteni. Hát tudnék. Hát tudnél. Igen, húzta fel dacosan az orrát Anima, vagy legalábbis azt a helyet, ahol az orra lehetett volna, ha van egyáltalán. Nos, hogy nõ vagy azt már látom. De akkor is minden zöld. Ez azért bosszantó dolog. Szerintem ez azért van, nem tudom mondtam e már, mert minden zöld. Az egész univerzum. Csak más fény esik a nemzöld dolgokra. Más színû. E szerint az érvelés szerint, itt, minthogy itt minden zöld, nincs fény, semmif... Vagy zöld fény van, vágott közbe R. Ne szakíts félbe. Jó, de te élsz az én elmémben, és nem fordítva. Igen, ez igaz. És ha elfelejtelek? Akkor feloldódsz a lét és nemlét közti elméleti síkban, meg minden? Nem gondolnám. Az a sík egyrészt nem elméleti, másrészt tetraéder, különben meg ez teljesen máshogy mûködik. De én mindenki fejében ott élek. Nem kollektív lény vagy? Kollektív lény vagyok. Az erõd a sokaságból meríttetik. Pontosabban te, te magad vagy a sokaság. Abból a nézõpontból, ahonnan egy magadfajta korlátolt, testbe zárt lény képes értelmezni a körülötte lévõ világot, igen, úgy van ahogy mondod. És ha elfelejtelek? Akkor visszakerülök a tudatalattidba. És ott jó lenni? A tiedben nem túlságosan. Elfolytasz, frusztráció, kényszerek. Ott nem jó lenni. akkor meg segíts. Különben elfelejtelek. És direkt. Ez zsarolás. Zsarolnom kell a saját elmémet. Most akkor kinek van igaza? Jó, hagyjuk. Jó, de hol vagyunk. Valaminek a belsejében. Csak ne... Hirtelen mindent elborító sötétség lett úrrá a zöld dolgokon. R. érezte amint elõbb térde, majd felsõteste ütõdik valami keménybe [és zöldbe], aztán szeme elõtt a vég nélküli zöldet elõbb pontokban, majd foltokban áttörte a sötétség, a fekete fény, az õsellenség. Anima. Mutass utat. NEm tudok. R. a kapott választól nem lett boldogabb. Igazság szerint inkább loehangolttá vált. Itt fekszem a semmi közepén, minden tiszta zöld és nem jó. Az imént említett sötétség lassacskán bemászott a gondolataiba is, komolyabb tereprendezést végrehajtva. Fény gyúlt.
R. a szobájában ébredt. Minden normális volt, leszámítva, hogy a falon lógó régi, amúgy szántóvetõket ábrázoló festmény alakjai mind zölddé alakultak. Ágya mellett törtfehér színben ragyogó Anima alak álldogált. Hallgatlak. - mondta békés, nyugodt hangján.
Ember egyenlõ takony.
idegondolta salvation 00:16
minden esetre [ha bármi baj lenne]
- a baloldali rendszerkritikáról -
kis idõvel ezelõtt azt írtam, hogy egyetértek Agárdi Péterrel, amikor - egyébként összhangban Tamás Gáspár Miklóssal - hiányolja és szükségesnek tartaná egy baloldali rendszerkritika, ilyen jellegû diskurzus létrehozását, létrejöttét. na most én errõl.
tulajdonképpen maga a kifejezés képezné a tárgyat, tehát hogy baloldali rendszerkritika. úgy gondolnám, hogy elõbb elemeiben lássuk a kifejezést, utána meg egymáshoz való viszony, majd kontextus. szavazásra bocsátom a kérdést, egyidejû listás. az elõbb említetteket írást végzõ 1 igen, 0 nem, 0 tartózkodás mellett, egyhangúan, a szavazásra jogosultak 100 százalékával elfogadta.
baloldali
na most itt semmi elõrelépés nem fog történni, de azért pillanatnyi gondolataimat most. sokat ismételt szólam - mondom ezt mindannak ellenére, hogy nem hiszek a közhelyek létjogosulatlanságában - hogy a XIX. századi értelemben vett baloldaliság keretei kiürültek, az elmúlt másfél évszázad eseményei önmaga átértelmezésére, újraértelmezésére, megújulására, satöbbi kényszerítik. ebbõl, mondjuk hogy ebbõl kiindulva azt gondolnám, hogy az egyik legfontosabb ilyen váltás az úgymond jogállamiság térhódítása, vagyis a felvilágosodás által elindított, mára kifutni látszó folyamat végeredménye, a liberális demokrácia széles körû, össztársadalmi elfogadottsága a 'fejlett' országokban. ez azt jelenti, hogy míg a szocializmus máig érvényes tanítása szerint minden ember egyenlõ korlátok közé kell szülessen, és ezen keretek a társadalom alapszabályait alkotják, elfogadásuk az egyén belátásán múlik - és minden esetben meg is történik -, addig a liberalizmus eszméi a szabadnak születés, a jogok tisztelete, az idealizált nagy társadalmi szerzõdés felülrõl kényszeríttetik minden megszületõre [elveik szerint ezen keretek biztosítják a teljes szabadságot] Tehát míg a szocializmus az összefogást, a szolidaritást, az egymásra épülést tarja az együtt-élés alapjának, addig a liberalizmus az elõre lefektetett keretek felülrõl való érvényesítését. Pusztán ebben az aspektusban nagyon nehéz a határt megtalálni a gyakorlatban, hiszen a szocializmusba születõ gyermek is már létezõ szabályok közé, a társadalmi konszenzuson alapuló, mindenki által elfogadott szabályok közé születik. E szabályozás általa késõbb változhat, de kérdés, hogy nevelkedése során megmarad e tudatában a lehetõség, hogy megkérdõjelezze a társadalom igazságát, a társadalmi összefogás kialakította szabályokat. A liberalizmus ugyanakkor nem kezeli prioritásként az esélyegyenlõség megteremtését, értékeiben inkább a biblikus ízû 'szemet szemért' elvet vélem felfedezni. Tételezzük fel hogy az említett értékrendszerek éttermek. Ezek alapján a szocializmusban olyan árlap van, melyre minden betérõ ráírja az általa elfogadhatónak tartott árakat, az általa a saját élete során végzett munka, és annak eredményei, az általa kifejtett munka utáni változások értéke alapján. Az árlapon természetesen minden étel minden alkotóeleme és elkészítésének módja fel van tüntetve. Az árlapra folyamatosan kerülnek fel ételek, és változnak a receptek, a betérõ vendégek ízlése szerint. Véleményüket, fõztjüket bármikor bemutathatják a konyhában, s az étkezõknek. A liberalizmusban szabott árlap van, melynek kialakítását a betérõ vendégek által választott asztalképviselõk választják a konyha mellett kialakított külön étkezõben. Ebben az étkezõben minden szék bõrrel futtatott, szõnyege vaskos, meleg és drága, falain körbe plafonig érõ könyvespolcok sorakoznak [melyeket senki sem olvas]. A képviselõk bármikor, bármennyit ehetnek, és bármibõl. Fizetésük - merthogy az is van - a betérõ vendégekéhez hasonló, azzal a különbséggel, hogy az általuk elvégzett munka jóval kevesebb. Elméletben e képviselõk folyamatosan tanácskoznak asztalukkal, a gyakorlatban ez ritkán valósul meg.
A mindennapok azonban másként mûködnek. A mindennapokban a liberális demokrácia közintézményei teljesen elfogadottak világunkban, megváltoztatásukkal, átalakításukkal, megdöntésükkel kapcsolatos kísérletek többnyire eleve halottak [ennek nyilván okai a neoliberális világgazdaság folyamatai, az úgymond 'felgyorsuló világ'-kép mögött rejlõ felgyorsuló gazdaság, a valós termelõ és szolgáltató tevékenységektõl elváló 'pénzlétrejövés' - azonos értékre való nagyobb mennyiségû pénz, vagyis infláció léte - satöbbi]. Tehát a liberális demokrácia útvesztõit értékpapírból építették. Jelen körülmények között a szocializmus új útra tereltetett, nevezetesen a szociáldemokrácia útjára. A szociáldemokrácia végsõ céljai - a még nem említett világállam, a teljes internacionalizmus, a pénz eredeti céljának visszaállítása, a termelõ és valós szolgáltatótevékenységek racionalizálása és humanizálása, az irracionális gazdasági tevékenységek eltörlése, a szolidaritás vagyis az egymás tiszteletére, tiszteletben tartására, és saját kárunkon kívüli segítésére épülõ világtársadalom létrejötte, satöbbi - összevágnak a szocializmuséval, de elérésüket hivatalosan sokkal késõbbre datálja. A szociáldemokrácia posztmodern ideológia, minthogy teoretikusai tisztán látják, céljaik az elismert módszerekkel, retorikával megvalósíthatatlanok, elérésük sosem történik meg. Összefoglaló értelemben azt gondolnám, hogy a szociáldemokrácia olyan szocializmus, amelyik elárulja önmagát, amikor céljait alárendeli a liberális demokrácia eszközrendszerének, vagyis lehetõséget biztosít, hogy a gyakorlatban csak társadalmi egyetértéssel és összefogással megvalósítható célok apró részletekben, törvények, alkotmányok, rendeletek, egyszóval különféle jogforrások útján valósuljanak meg, ráadásul olyan, választott képviselõk útján, akiket olyan döntési mechanizmusba kényszerít, hogy azok kénytelenek legyenek véleményüket félrerakva, kvázi szavazóképként funkcionálni. [így történhet meg hogy a mai Magyarország átfogó kérdéseit, fõ irányvonalait a Parlament háromszáznyolcvanvalahány képviselõje, az azokhoz kötõdõ szakértõk, bizottságok, mindenféle emberek, szerintem több ezer lélekszámú csoport helyett 40-50 ember határozza meg. egyszerûbben: Az eleve hihetetlenül aránytalan 10millió\kb 2500 - lakosság\legfelsõ vezetés - helyett 10millió\kb 50 érvényesül.]
A szociálliberalizmus fentiektõl meglátásom szerint néhány végcélban, és prioritásaiban különbözik. A szociálliberalizmusban csak foltokként, jelzésértékkel maradnak\maradtak meg a szocializmus fõ értékei - szolidaritás, esélyegyenlõség, egyenlõ korlátok közé való megszületés, satöbbi -, helyettük elsõdlegesek a liberalizmus játékszabályai, a mindenek felett álló szabadságot biztosító 'jogállami' keretek, a demokrácia, vagyis a kiskapuk, joghézagok világa, az absztrakt földi világ, melyben a valós igazságtól elválik a jogalkalmazás, a valós társadalmi osztályoktól elválik a társadalmi jelenségek értelmezése és kezelése.
A kommunizmusról nem gondolnám, hogy e helyt van értelme beszélni. Képletesen szólva a kommunizmus éttermében mindenki fõz egy kicsit, mindenki hoz alapanyagot, mindenki egyszerre, ugyanolyan helyen, ugyanolyan körülmények közt ugyanazt eszi, annyit, amennyire neki személyesen szüksége van. A kommunizmus kérdése számomra elsõsorban esztétikai, kulturális jelentõséggel bír. Meggyõzõdésem, hogy amíg nem képes új és hiteles választ adni az emberi individuum és kollektíva, a személyes és közösségi önrendelkezés határának kérdésére, addig éretlen bármilyen elemzésre. Pláne, hogy szerintem megvalósítása csak és kizárólag nem-emberi fenntartású rendszerben, tehát beláthatatlan technológiai fejlõdés és elterjedés bekövetkeztével történhet meg.
Nos, most egytõl ötig egyegészháromra végigmentünk a baloldal történelmi ideológiáin. Mint fentebb említettem sem döntést, sem elmozdulást nem várok a most leírtaktól, úgyhogy menjünk tovább.
rendszerkritika
ez nehezebb kérdés, mert nem igazán ismerem a rendszer fogalmáról alkotott korábbi véleményeket, eredményeket. elmondom én mit gondolok, ez mégiscsak egy blog. rendszer. nos, számomra messze nem tisztázott, mit is érthetnék mondjuk én rendszeren rendszerkritikai vonatkozásban. azt hiszem, a rendszer az az entitás, amelynek összetevõi a közhatalom résztvevõi, a közhatalom hosszú, közép és rövidtávú céljait, feladatait elemzõ közéleti szereplõk, a közigazgatás szereplõi, a négy hatalmi ág szereplõi, úgy mint pártok, kormány, parlament, helyi vezetések, mindenféle népek iskolaigazgatótól a miniszterelnökig. az ezen szereplõk közti viszonyok, kapcsolatok minõsége és mennyisége határozza meg a tárgyalt rendszer, fentiek alapján rezsim milyenségét [ha azokat a szereplõket tekintjük akiket felsoroltam, beszélhetünk rezsimrõl, szerintem]. kritika. olyan elemzõ folyamat, amely a rendszer különbözõ, önkényesen kiválasztott elemei közti kapcsolatot mutatja be, értékeli és helyezi el a teljes mûködésben, vizsgálja tevékenységének a kijelölt keretekhez való viszonyát, eredményeit. osztályoz, a kritika alá vont elemek mûködését a kritikus értékrendje alapján megítéli, a változtatandónak gondolt elemekhez alternatívát\alternatívákat javasol. valami ilyesmi lehet. többet errõl most nem, csupán az egyszerûség kedvéért, meggyõzõdésem hogy a vonatkozó elképzeléseket mindenki megtalálja sok sok könyvekben és saját elméjében. pont.
baloldali rendszerkritika
Azt gondolnám, hogy a baloldali rendszerkritika nem más, mint a mindenkori kormány és államigazgatás gépezetének átfogó és részletezõ elemzése egyfajta baloldali értékrend perspektívájából, a különféle mûködések elhelyezése az értékrend vonatkozásában, az elvetett, nemkívánatosnak tartott elemek helyett más alternatívák felvetése, elérésükhöz való folyamat leírása.
Magyarország
Itthon most az MSZP és az SZDSZ - kvázi szociálliberális egyenlegû páros - kormányoz. A két párt egymáshoz való viszonyának elemzése ide talán el sem férne, úgyhogy hagyjuk, maradjunk annyiban hogy létezhet egy elméleti arány, amely egyik oldalán az MSZP, másik oldalán az SZDSZ hatásköre, nómenklatúrája, mangelásai, jogai, miniszterei, társadalmi presztízse, bármilye áll. E kormány minden esetre baloldali, mondom ezt a delegáló pártok szókészletét figyelembe véve. A baloldali rendszerkritika ilyen kormány esetén különösen kívánatos lehet - lenne -, hiszen ugyanarról vagy hasonló értékrendrõl kiindulva vizsgálja a kormány és a rendszer mûködését, látja hibáit az eredeti végcélokhoz képest, s azokra rámutat. Mindegy, hogy mindezt úgy indokoljuk, hogy több szem többet lát, vagy hogy mások szemében a szálkát is, most épp találtunk valamit, aminek léte szükséges és jó, kakasity, elõrevivõ, benne van a goodness, a mindennapok gyakorlati életét jobbá tevõ, tehát a létezés szempontjából is elõrevivõ dolgot, ami nincs. Ezért mondom én, hogy egyetértek Agárdi Péterrel, amikor az Eszmélet 55. számában azt mondja, hogy szükségesnek tartaná egy tartós baloldali rendszerkritikai recepció létrejöttét.
A dátumra pillantva még valami eszembe jutott: igen
idegondolta salvation 21:15
az mássálevésrõl
a nagy változások kezdete mindig megbújik a jelenben. ritkán adódiki, hogy folyóidõben felismerni a lehetõséget. itt most példák ezrei sorjázhatnának e kijelentés alátámasztására, de mivel épp nem tanulmányozunk, emlékezzünk csendesen a kétezeregyszeptembertizenegybõl kinõtt iraki sztájkra [(c)CNN], egy világot irányítani vágyó nemzet kulturális önrendelkezésének végsõ felemésztésére. zárójeles szintén, hogy mindkettõért ugyanaz az elit tehetõ felelõssé, mondjuk. egyébként értetlenség egyhelyben verdesõ madaraként csapkodok most az agyammal, merthát az öreg kontinensen a lassacskán integrálódó - és e szó itt markánsan européer értelemben olvasandó - népek értelmisége, megjegyzem, önazonosság, céltudat és jövõkép hiányával élõ értelmisége még mindig a társadalom közbeszédének gyökereivel vannak elfoglalva, kutatva egészen a xxdik század elejéig, holokausztot, államszocializmust dobálva ide oda, számítva az egyszercsak véletlenbõl összeütközõ szavakra amelyek találkozása a mozgási energiák összegzésével hatalmas robbanást eredményez melybõl a felszabaduló bipoláris vagy centrális hasadtanyag majd egységet hoz és betemet minden árkot, míg olyan gondjaink lehetnek, mint regionalitás, interregionalitás, egészségügy, neoliberalizmus szocialista alternatíva satöbbi. tulajdonképpen az a baj a demokráciával, hogy négyévente megváltoznak az ország céljai, szándékai, közakarata. félközakarat, az arra meghagyott terekben. ez az egymásra mutogatás kiváló módszer a fû alatti térhódításra, a valós, soklábú, önerõs civil társadalom mozgásterének szûkítésére. a kultúrális és tulajdonképpen politikai önrendelkezés civil bástyái valóban alkotmányosan aládúcoltattak, viszont az már szinte láthatatlan, észrevehetetlen, hogy a bástyák mozognak, s bizony egymás felé.
a mai hozzászólásom viszont az lenne, még akkor is ha impresszió elõzi meg csupán\szerencsére, hogy tévénkbõl könnyû és rostos üdítés árad felénk, minden második szerdán, egyre késõbb. azt látom, hogy Hajós, aki amúgy zenészdalász csinál valami adást, amivel mások még nem. más kérdés hogy egykori mosódépes, most zárójeles (2)es adónk vezérmókusai, élükön a nézettségért magát is alázni hajlandó Svábyval úgy látták helyesnek, ha a gazdasági érveket is figyelembe véve késõbbre pakolják, de a tér attól még maradt (persze a fent említett mozgó bástyákkal) ma például, minthogy az impresszió az elmúlt percekbõl való, mint fentebb ködösen én, láthattunk színészt aki tényleg emberbõl van, rendezõt aki rendez és nem pénzt használ fel különféle elvek mentén, meg egy lányt akit mindenki maga, minthogy ez az egész végül is errõl szólna (tudod, lát, hall, beszél, és körben az elmaradhatatlan szintetizáció, asszimiláció, önépítés, világképünk tágul és sokasodnak a bármilyen információk - kálium meg nemtommilyen atomok tánca vagy transzcendencia, ez maradjon idenemillõ és késõbbre gondolt mára) aztán meg - miután kicsodálkoztuk magunkat Hajós gitárjátékán, azon hogy tényleg több ujja van e mint húr, vagy csak én láttam e úgy jött zenélés.
számomra fontos dolog, hogy van még olyan, hogy négy ember meg többmillió forint egy adott téren elõállít valami sokat, olyannyira sokat, hogy egyszerre nem is tudsz mindent, csak fokozatosan. fontosnak tartom, hogy van olyan, hogy virtuáldob áll oldalt, csak azért, mert a dalban erre kétszer szükség van, de akkor szükség van. számít nekem, hogy igenis két mikrofon van, mert kell az effekt és kell a tiszta is. ezek mind olyan dolgok, amikért lehet nem és igen szeretni a Neot gitárossal és Krisztián\HS7nel kiegészülve, de elismerni mindenképpen kell. ezért arra kérem a free iraq, az Az élõ fém valamint a $TB-SendThemBack mozgalmak, továbbá a tetõcsomagtartók, a neoliberális gazdaságpolitika, a kulturális önrendelkezés elvesztésének ellenzõit, hogy nézzék velem együtt ezt a kiváló egyórát kéthetente egyszer éjjel mert a popular korstílus korstílus volta miatt szükségszerûen újraértelmezi és újraprodukálja az értéket is, a maga uniformizáló tendenciái mellett. és nekünk ezt látnunk kell. [na tessék, épp most szólítottam fel belsõ ellenállásra]
join the revolution.
idegondolta salvation 00:44
megint csak...azérmá...
én ezt egész egyszerûen nem vagyok hajlandó elfogadni. mindig is mondom, rendben, ha nehezen is, de nyugodt meg megértõ meg ilyenek maradok, no de ez azért már mégis csak több mint ami szó nélkül tûrhetõ. tehát egy közleány. tudjátok, tizenkilenc, szõke de azért katona és azt hitték meghalt, de aztán mégsem halt meg, tizennégy társ, de õ a lényeg, a szépségkirálynõ akit az Új Amerikai Fanatizmus, a háború láza, a hazafiság forgószele kiragad a biztonságos anyabetonból, az életet adó hamburgerek, a meleget adó légkondíciónálók közül, ráadja a drága és nehéz menetfelszerelést, melyet persze szülei és ismerõsei fizettek, aztán ledobja, idézném, "a harcok kellõs közepén", a Pax Americana legújabb, minden nemzetközi - tehát önkéntes kötelezettségvállaláson alapuló - szabály által biztosítani tudott legitimáció hiányában vívott egyoldalú háborújába. homokvihar, alakulat, ellenállás, gerilla, halljuk a terminus technicusokat áradni a kereskedelmi tévék hír(?)adójából. persze közben a már fentebb említett negyedik birodalom, a legfejlettebb állam továbbra is behajtaná a fejlõdõ afrikai, vagy épp dél-amerikai államok adósságait, emiatt ott ezerszámra halnak éhen a népek, de végül is ez mindegy is, mert egy szõke, aki tizenkilenc kamuflázsba homokozik valahol Idahoban, a legnagyobb biztonságban. a házban mosoly, a tévében borzalom, milliók szívében hazafiasság vörösfehér és csillagos gõzébe párolt aggodalom a lányért, az ikonért, a szûzért, aki az Amerikai Egyesült Államok tiszta üzenetét elhozza a sátán birodalmába, a bûnös iszlám világába.
hát én nem tudom. persze, én is sejtem hogy leginkább archetípusokkal kell dolgozni, olcsó és hatékony - a.k.a. hatásvadász -, de azért itt talán mintha többrõl\kevesebbrõl lenne szó. (felötlik bennünk a 80as-90es évekbeli építészeri diskurzus tézise, a kevesebb több, the less is more) mindent egybevetve mostmár végre biztosak lehetünk benne, odaát sincs más mint bárhol e bolygón, csak ott mások az eszközök, a célok. a struktúra. mérleg képe körvonalazódik elõttünk, mely természetesen ismét egy szimbólum, bal serpenyõjében egy eleven, levedzõ emberi agy, jobb oldalán kenyér és cirkusz. miközben értelmezünk, eszünkbe ötlenek a képek a hárombetûs tévékbõl, nagy barna könnyes szemek, táborok, rakéták, szõke lány aki feltámadt, de feltétlenül szûz, lánctalpak és reklám. hé ember fia, no para.
it's just another part-time democracy.
[ez csak még egy részidõs demokrácia - a szerk.]
idegondolta salvation 22:03
szerintem a hatályos magyar közoktatási rendszert egy az egyben át kellene stuktúrálni. persze ez a jelenleg regnáló liberális oktatáspolitika mellett - még akkor is ha Hiller, akiráõl már tegnap is említést tettem, õ egy jó ember a politikai államtitkár, szóval még akkor is - gyakorlatilag lehetetlen. most, megjegyzem megint, elhangzik a kosaras párt oktatási minisztere szájából a keret, a tartalmat pedig minden pedagógus magának. igen, ez a rendszer jó, akár jó is lehetne, de ebben az országban, sõt, a világnak ezen a felén, pontosabban a világ nagyrészén, tehát a kivételezett legfejlettebb országok kivételével mindenhol minden állampolgárnak - így a pedagógusoknak is - vannak napi jellegû problémáik, alapvetõ emberi jogaikban érzik sérülni magukat, mint lakhatás, étkezés, politikai önrendelkezés, mostmár mondható hogy kulturális önrendelkezés satöbbi. kérdem én, miért is várjuk el, vagyis ki várja el hogy mindemellett ne legyen a tanár robot, és akarjon önállóan, sajátot. aki úgy kezdi az életét és a pályát, hogy márpedig õ prezentálja saját magát, a diák majd szintetizál, az meg sem áll az egyetemi katedráig. ott talán már\még létezik ilyesmi. de azért így szûk egymásközt kijelenthetjük, mi sem oktatnánk szívesen egy középfokú oktatási intézmény táblája elõtt - végül is sokkal több energiát igényel az átadás mint a tartalom maga. és ez eltölt a tehetetlenség érzésével, ráadásul tanár és diák közti tekintélyelvû viszonyt társadalmunk fõbb jelenségei szétzilálják - a.k.a. no respekt - párbeszéd észrevétlen monológgá silányodik. így nem lehet valamit elmondani. se elõírtat, se sajátot. aztán kilép az ajtón, s az otthon melege helyén ücsörgõ didergetõ hideg, megszáradt ebédmaradványok, üres benzintank, kátyúzásra váró utak, haláléhség és színes szpotok várják. hát igen, bazd meg bálint, legalább azt ne várd el hogy magamtól tudjam mit kell elmondani a sok köcsögnek. tematikát, adatokat, kidolgozást akarok. felolvasni. fénymásolni. feleltetni papírból. let me.
így kell összevissza irkálni a közoktatás helyzetérõl.
idegondolta salvation 23:32
